10. Hogyan öltözködtek a szulokiak? (1. rész)
A TELJES CIKK A KÉPRE KATTINTVA nyílik meg!
Szigetvári kollégista koromban (H.A.né) reggelenként rendezett sorokban indultunk a gimnáziumba. Többen voltunk szulokiak abban az időben is. Emlékszem, milyen örömmel adtuk a hírt egymásnak, amikor szuloki néniket láttunk közeledni, akik az állomás felől jöttek bevásárolni Szigetvárra.
Honnan tudtuk, hogy szulokiak? A ruházatukról, hiszen a 60-as évek elején a legöregebbek még hordták a hagyományos viseletet. Azért örültünk ennyire, mert egy kis “otthonit” láttunk, akkoriban havonta csak egyszer mehettünk haza a kollégiumból.
A következőkben szeretnénk bemutatni, hogyan öltözködtek a szulokiak a régi időkben, amikor a falu népe természetesnek tartotta az őseitől örökölt ruházkodást. Nem törekszünk a szuloki népviselet alapos elemzésére, bemutatására. Azt szeretnénk megmutatni, hogyan élt egymás mellett a hagyományos népi öltözködés és a tőle sok mindenben különböző ruházkodás a faluban.
1971-ben tanítványaimmal a faluban végzett gyűjtőmunkánk során kapott fotókat küldtünk be egy múzeumi pályázatra Kaposvárra. Ezeken különböző életkorúak ruházatát mutattuk be. A gyerekekkel több adatközlőt is felkerestünk: Akkor Huber Simonné 59, Huber Máténé 63, Strublits Györgyné 66, Strublits György 70, Szeitz János 77, Huber Simonné 80 éves volt. Huber Rézi nénitől (Frank Teréz 1920-2013) és Engis Kati nénitől is sok érdekességet megtudtam egy későbbi gyűjtés során. Főként ezek felhasználásával szeretnénk bemutatni a szulokiak egykori öltözetét, amire ők emlékeztek vagy amit a szüleik elbeszéléséből tudtak, tehát kb. az 1800-as évek végétől kezdve. Sok esetben nem ismerjük a felvételen szereplőket, ha bárki ráismer hozzátartozóira, örülnénk, ha megnevezné őket.
Ezen kívül ebben a témában is segítséget nyújtott Boross Marietta néprajzkutató 2004-ben megjelent Szulokról készült tanulmánya (forrás).
A szuloki viselet alakulása az idők folyamán
Az általunk ismert legrégebbi családi fotókon (1910) német népviseletben, természetesen ünnepi ruhában vannak a felnőttek és a gyerekek is. A gyerekek viselete leképezte a felnőttekét. A nők mindennapi ruházatához tartozott a leves, a mellkendő, a lányokéhoz a buggyos ujjú blúz és mellény, a rakott szoknya több alsószoknyával, kötények szalagokkal és a fejkendő.
A férfiak viselete változott, a fehér inget és gatyát később felváltotta a fehér ing-nadrág, mellénnyel, zakóval, télen bekeccsel. Fejükön kalap, lábukon csizma vagy cipő. Nők és férfiak is hordták a gyapjúzoknit, tutyit és klumpát.
Az alábbi képet sok tanulmányban közölték. 1918-ben készült a Schauer és Sehagel családról. Az érdekessége, hogy ezen három generáció hagyományos szuloki öltözékét is megfigyelhetjük.
A századfordulótól már feltűnnek polgári ruhás emberek is a faluban. Köztük főleg a máshonnan származó iparosok, kereskedők. A handwerker-kisiparos igyekezett öltözködéssel is különbözni. Ő hordott először stráfos, gallér nélküli barna kabátot (cigrékl), inget kemény gallérral. (Újságcikk 1987.)
A szuloki iparosok őrizték a hagyományos öltözékeket.
A viselet fejlődésére nagy hatással voltak a községben működő vegyeskereskedések tulajdonosai, Fried-Földes Ármin és Zsigmond, Földes László, Fried Manó és Czink Mátyás. A boltjaikban nagy volt a kínálat szép ruhaanyagokból, szalagokból, művirágokból és gyöngyökből. Ők vezették be a virágmintás kasmirt, a brokátot és a selyemkendőket. Reklámozták a boltban kapható sifont, ami divattá vált. (2004)
A háború után kezdődött az a folyamat, hogy a falubeli gazdák is átvették a korabeli divatot. Az alábbi fotó az 50-es évek végén készült, a fiatalok, a Szikinger család már modern ruhában van, a Lempel nagyszülők hagyományos sváb ruhában - ők életük végéig megőrizték ezt a viseletet.
A hétköznapi viselet is sokban változott a háború után, a fejkendő megmaradt, de a szoknya-blúz vagy egész ruha és a kantáros kötény váltotta fel a hagyományos sváb ruhákat.
Az alábbi képen egy főzőtanfolyam résztvevői láthatók. Jól látszik, hogy néhányan még a népviseletet hordják, mások városias öltözéket viselnek a 40-es években. Gadár Lászlónak köszönjük a fotót, amin az első sorban középen édesanyja, Gadár Ferencné (Kató néni) látható kockás ruhában.
A szuloki népviseletet ma már nem hordják a falusiak, a tánccsoport és az énekkar tagjainak fellépő ruhái a régi ruhadarabok alapján készültek.
A szuloki női viselet jellemző ruhadarabjai
Az érdekes nevű ruhadarab sokakat megmosolyogtat. A magyarországi németek ruházkodásáról összeállított szótárban találtunk "Lewesch" szócikket:
„Innen 100 km-re van Szulok, ott ezt leweschnek mondják. Amikor ott ezt először hallottam, azt gondoltam, talán jó ebédet kapok.”
A Lewesch a nevét valóban a magyar leves szóból kapta, de nem az ételből eredeztethető:
2. Leves, levess: rövid, béleletlen kiskabát neve az Ormánságban. Kalocsa környéki elnevezése leveske. Általában bő, testtől elálló, lebegő, ujjas (blúz). – Irod. Mészöly Gedeon: Leves (Magy. Nyelvőr, 1950).
A leves egy blúzszerű, hosszú ujjú, kívülhordós ruhadarab, lazán testhezálló szabással. Általában drágább anyagból készült, a nyári leves fehér selyemmel átszőtt zafírból, kasmírból, selyemből – egy adatközlő szerint „lister”-ből. A mindennapi viseletre szánt leves kékfestő anyagból, kartonból, pargetből és flanellből készült, a téli leves pedig lenvászonból, amit be is béleltek. (Az egyes anyagokról itt találhatunk leírást.)
A díszes leveseket selyemmel, bársonnyal vagy gyári készítésú szegéllyel szegték be, elöl csatok zárták, a könnyebb anyagból készülteket pedig szoros gombsor, apró gombokkal. Az elején több soros „szamedli” (Saimedl – a Saum – szegély szóból) díszítette.
A fiatal lányok ünneplős viselete volt a Stutzhemed, aminek az ujját a vállrészen bőven redőzték. Az ujja hosszabb volt, és könyék fölött egy pánt tartotta össze. Az ingujjat erősen kikeményítették, hogy szép puffosan álljon.
A mellény melegen tartotta a viselőjét, és kihangsúlyozta az alakját. Szulokban a három részből szabott mellény volt a divat (v.ö. Manherz K. - Boross M. Volkstrachten der Ungarndeutschen. Bp. 2000. 72.). A mellényt a levesen felül hordták, a szabásban és az anyag minőségében különbözött a mindennapi és az ünneplős mellény. Az ünneplős, bélelt mellény apró virágos fekete szaténból készült, kapcsokkal vagy gombokkal záródott.
A szoknya hosszú volt, régen mindegyik korosztálynál a bokáig ért, később a szoknya valamivel rövidebb lett. (ld. a képen) Kékfestőből, kartonból, pargetből vagy flanellből készült. Az ünneplős felső szoknya plisszírozott volt (Faldekhittl), a hétköznapi viselet rakott. A plisszírozott szoknyát mindig újra szépen összehajtogatták, és összekötve a fiókban tartották. A szoknya színéről és az anyagok mintájáról az egyes generációknál a következő blogbejegyzésben részletesen írunk majd.
A szulokiak hétköznap és ünnepnap is kötényt hordtak a szoknya felett, hogy megvédjék a szoknyát, hiszen a lenvászony kötényt könnyebb volt mosni. A hétköznaplós kötény kék vagy fekete anyagból volt. Az ünneplős finom, bolti fehér vászonból készült, a deréktájon sűrűn volt berakva. A szabása mindkettőnek azonos volt: A kötény félig körbeért, és elöl szalag díszítette, ennek színe fehér, kék, fekete, piros, a viselője életkorának és az alkalomnak megfelelően változott. A hosszú szalagot (Schorzpandl) hátul keresztezték, elöl masnira kötötték, és kb. térdmagasságig lógott a szalag két vége. Munkához a későbbiekben a szulokiak általában kékre festett vászonból varrt félkötényt hordtak, aminek volt egy mellrésze is.
A színes, vastag brokátselyem virágos kendő az ünneplős viselet dísze volt. A nők Lewesch, a lányok a Leibl felett hordták, a mellen keresztezve, a végét pedig tűvel rögzítették a ruhához. A díszes kendőket a helyi boltban vagy a vásárokon vették.
Télen a nőket vállkendő melegítette, ezt gyapjúból kötötték. Sokan hordták a vastag, barna, fekete, sötétkék vagy zöld berliner kendőt is, amit szintén gyapjúból készítettek. A képen egy jellemző mintájú Berliner, amilyent a szulokiak is hordtak.
A képen szuloki asszonyok, akik berliner kendő készítéséhez gyűltek össze. A berliner családi összefogással készült, fa keretre feszítették a szálakat, és körben ülve dolgoztak.
Télen egy derékig érő bekecset (Pelz) is adtak a lányokra. Ilyen a fiúknak is volt, színe barna, színes hímzéssel.
A fejkendő minden generáció viseletének fontos tartozéka volt, a kislányok 4 éves koruktól hordtak fejkendőt. A képeken jól látható, hogy a kendő megkötésének módja változott az idők során, de minden esetben az áll alatt megkötve hordták. A harmadik kép a háború után készült, a modern ruhához is megtartották.
A fejkendő alatt az asszonyok fejkötőt hordtak (Hauve / Hauvili), aminek jellegzetes szögletes szabása volt, és a megkötött fejkendő alatt is jól kivehető. (A középső képen látható a leves is, a szamedli díszítéssel és az apró gombokkal.)
A nők hétköznap hosszú vászon inget hordtak, amit 3 szél vászonból varrtak. A nyakán egy pertli tartotta össze, később gombot is használtak. A nyakrészt beszegték, belül keresztszemes mintával bevarrták a tulajdonos monogramját és az ing számát. A módosabb parasztoknak akár 50 inge is volt. Az ingujj egyenes szabású és szűk, a hónaljban egy négyszögű „Zwickel” volt betoldva, hogy kényelmesebb legyen a viselet.
A női alsóneműt az 1920-as évekig házi vászonból varrták. A fonalat a szuloki asszonyok télen készítették. A képen egy szuloki rokka látható. A vásznat a helyi takácsok szőtték, a XX. Században Kempf András és Hauser József (a képen a családjával) volt a legkedveltebb takács. A takácsok a vásznon kívül piros csíkos asztalterítőket és ágyneműt is szőttek.
Az alsószoknyát fehér sifonból varrták, sok anyagból, szélesebb berakással készült, a derékon szegőpánttal, amit egy pertlivel lehetett összehúzni. Az alsószoknyák száma a nők alakjától függött, általában 3-4, de a soványabbak akár 6 szoknyát is húztak, hogy kellően széles legyen a szoknyájuk. Az alsószoknyákat nem díszítették, kivéve a szoknya alatti legfelsőt, ennek az aljára boltban vásárolt csipkeszegély került - ezt Spitz-Khittl-nek hívták.
Bugyit az iparoslányok kezdtek el hordani a faluban, a 20-as évektől. Boltban vették hozzá a sifont, a lábszára térdig ért, és középen nyitott volt. A divat elterjedt, a 30-as években már a gazdák lányai és asszonyai is hordták.
Harisnyák (Strimpf) és lábbelik
A hétköznapi, klumpába való kötött gyapjúharisnyát diófalevéllel barnára, esetleg kékre vagy feketére festették, az ünnepi harisnyát fehér gyapjúból kötötték. A lányok nagyon vigyáztak arra, hogy a templomba menet ne fröccsenjen sár a harisnyájukra!
A lányok és asszonyok az ünneplőhöz fekete, pántos bőr vagy bársony cipőt hordtak, kb. 5 cm-es sarokkal. Egy fotón magas szárú fűzős női cipők is láthatók, magasított sarokkal.
Hétköznap a szulokiak kötött tutyit – Patschkert – hordtak. A zokni mintájára készült, de csak a lábjefet takarta. Ehhez fából a képen látható formájú faragott klumpát viseltek, de gyakori volt a bőr felsőrészű papucsklumpa is.
A legutolsó klumpakészítő mester a faluban Rippel György volt, róla több újságcikk is megjelent. (Somogyi Hírlap 1982 és Szabad Föld 1987. A két cikk az évszámokra kattintva teljesen elolvasható.)
A férfiak ruházata
Az adatközlők úgy tudták, hogy a századfordulóig kék vagy barna színű házi vászonból készült bő gatyát ("Gatjehose") hordtak a szuloki férfiak, ehhez 6-8 szél vásznat is felhasználtak. Divat volt a gatyamadzag végének színes hímzése, pl rózsákat varrtak rá. Erről fotót nem találtunk, de valószínűleg hasonló volt a háromkirályozók fehér gatyájához (1. kép). Az I. világháború után a Gatjehose kiment a divatból.
A későbbiekben a szuloki nadrágdivat a városit követte, a nadrágon alul kis hajtóka volt. A nadrágok és zakók is "Zeigstoff"-ból, kordból vagy düftinből készültek.
Egyike a kevés nem beállított, nem műtermi képeinknek a szuloki templomtorony javításakor készült (köszönet Ángyán Évának!). Az ácsok hétköznapi munkaruhában vannak, egyszerű ing feltűrt ingujjal, mellény, nadrág, hózentróger, kalap, schildes sapka.
A férfiak nem keménygalléros, kis gallérú inget viseltek, hétköznap vászonból, ünnepnap sifonból. Hozzá mellényt, ami melegített is, és az inget is védte. A hétköznapi mellény házi vászonból, flanellből, bőrből vagy vastag gyapjúszövetből készült, a régi szabású magas gombolással. Az ünneplős mellény fekete vastag gyapjúszövetből készült, díszes gombokkal és két kisebb zsebbel. Az I. világháború után ünnepnapokon már öltönyt hordtak a férfiak, a kabát a mellénnyel azonos anyagból készült.
A nem szuloki származású iparosok fotóin másfajta ingeket láthatunk, csokornyakkendőt, nyakkendőt és díszzsebkendőt.
A nyakkendő a 40-es években a nem iparosok körében is elterjedt, az alábbi családi képen a nagypapa hagyományos régi inget visel, nyakkendő nélkül, idősebb fia már újabb módi inget, de még nyakkendő nélkül, fiatalabb fia (a képen 21 évesen) pedig csíkos nyakkendőt visel.
A szuloki férfiak régen széles karimájú de alacsony kalapot hordtak, ezeket "Sulker Hut"-nak is nevezték, és a barcsi kalaposok látták el velük a szuloki férfiakat. Fekete gyapjúból készültek, és selyemszalaggal díszítették. Régen a kisfiúk 4 éves koruktól már hasonló kalapot hordtak, mint a felnőttek. A későbbi években viselt kalapok már magasabbak voltak.
A 30-as évektől a férfiak hétköznap szövetből készült schildes sapkát hordtak, télen pedig fülvédős bör sapkát. Magyar hatásra elterjedt a faluban a kucsma is, amit Szulokban bundasapkának hívtak, és a vásárokon vették a szulokiak. (v.ö. Boross Marietta: Sulk. 2004)
A férfiak is kenderből és gyapjúból készült kézzel kötött térdig érő hosszú zoknit hordtak. A zoknikat vászonnal, később bicikligumibelsővel talpalták meg. A 19. sz. utolsó éveiben már vásárokon vett, vastag, sokszor filcelt zoknikat is hordtak a férfiak. A hosszúszárú, térdig érő zokniba esetenként betűrték a nadrágot.
A faluban a század elején hét suszter is dolgozott egy időben, akik fekete boxbőrből készítették a magas szárú fűzős férfi cipőket és csizmát is. A 20. sz. 30-as éveitől kezdve a fiatalok körében elterjedt a barna félcipő.
Rossz időben és télen a férfiak is klumpát hordtak.
A szuloki férfiak ruháit a falusi szabók készítették. Férfiszabók a faluban: Bigl József, Eppstein József, Volz Jakab, Hildt József és Huber Mihály (19. sz.) Czink János, Bauer János, Huber Mihály és Kempf István (1900-1950), később Balatoni (Balha) András.
Az iparosok - így a szabók is - nemcsak a szakmájukból éltek. A környező falvak lakóinak is dolgoztak, főleg télen, nyáron pedig a kisebb földjeiket művelték, segítettek a nagyobb gazdáknak az aratásban és a dohányszedésben.
Az 1800-as évek végétől falun is elterjedt a varrógép, s vele együtt a férfi szabók mellett megjelentek a varrónők is. A varrónők nemcsak női ruhákat varrtak, hanem férfiingeket és ágyneműket is.
Varrónők az 1900-as évek elejétől: Mertz Veronika, Csernyeczki Mária, Váradi Károlyné (Huber Éva), Propszt Józsefné (Hauzer Jolán), Devecser Jánosné, Németh Györgyné (Szehágel Mária), Kovács Jánosné (Haász Éva), Maurer Anna, Bándi Jánosné (Röszler Erzsébet), Horváth Józsefné (Bekk Katalin), Koncz Ferencné (Potencz Katalin).
A varrógépek elterjedésével az addig hordott ruhadarabokat lassan felváltották az akkoriban divatosak, főleg az esküvői és ünnepi ruháknál. Új szabás lett a divat a férfi öltönyöknél, megjelent a derékban bevett, az alakot jobban követő zakó. A hétköznapi ruhák csak egyszerűsödtek. (v.ö. Károly Manherz - Marietta Boross: Volkstrachten der Ungarndeutschen. Bp. 2000.40.)
Egyszerűbb darabokat a szulokiak nem bíztak a szabókra és varrónőkre, hanem házilag készítették. A képen egy 1938-as varrótanfolyam résztvevői láthatók: Az iparoslányok városias ruhát viselnek, a parasztlányok népviseletet, középen a (barcsi) tanfolyamvezető, prémes kabátban.
A következő blogbejegyzésben tovább folytatjuk majd a szuloki népviselet leírását. A női viseletnek szigorú szabályokat kellett követnie, nemcsak a társadalmi rétegződésnek és az életkornak megfelelően, hanem különböző alkalmakkor is. A szuloki lányoknak és asszonyoknak pontosan meghatározott színű, anyagú ruhadarabokat szabadott felvenniük a családi élet ünnepein ugyanúgy, mint a katolikus vallás szertartásain.